A legtöbbetekben bizonyára már volt lehetősége ellátogatni klasszikus zenei koncertre. Ti például milyen élményekkel jöttetek ki onnan? Persze, attól függően, hogy egy kötelező iskolai program keretében látogattál egy koncertet, vagy a saját szórakozásodra, teljesen más benyomásokkal távozol. Én azoknak a táborát erősítem, akik kedvtelésből járnak koncerttermekbe. Engem a legtöbbször kifejezetten egyfajta meditatív állapotba hoz a komolyzene, bár ez attól is függ, hogy milyen stílusú művet adnak elő. Egy Kurtág művet – bármennyire is csodálom a zeneszerző kreativitását – például sokkal nehezebb nyugodtan, egy helyben ülve, a gondolataimba merülve végighallgatni, mint mondjuk Bach Goldberg variációit, vagy egy Haydn vonósnégyest.
Én például kifejezetten érdekesnek találom, hogy hogyan változtak a zenei műfajok az évszázadok során. Ma például már beszélhetünk könnyűzenéről. De amit mi ma komolyzenének hívunk, az a barokk idejében például nem feltétlen minősült komolyzenének. Biztosan mind hallottatok már legalább említés szintjén a menüettről. Ezt ma mi szimfóniák 3. tételeként ismerhetjük, de alapvetően ez egy szórakoztató tánc volt.
Szintén példa a műfajok átértékelődésére, hogy az önmagáért létező zene, aminek egyetlen célja a szórakoztatás, és a hallgató közönség ámultba ejtése nagyon sokáig nem létezett. A klasszika idején kezdett szélesebb körben is elérhetővé válni az önmagáért létező zene, korábban mindig volt valamilyen funkciója. Például templomi előadásra, főnemesek szórakoztatására, vagy zenetanulását elősegítendő íródtak a csodásabbnál csodásabb művek. A zene nagyon sokáig abszolút az egyház szolgálatában állt.
Ilyen és ehhez hasonló érdekességekről szerettem a legjobban tanulni az iskolai éveim alatt. Én is jártam ugyanis konziba, ahol csellózni tanultam. Azért választottam pont ezt a hangszert, mert számomra a cselló hangszíne a legkellemesebb. Tudtátok, hogy az emberi hang frekvenciához a cselló hangja áll a legközelebb? Nem véletlenül született nagyon sok kifejező mű (szonáták, duók, concertók) szóló csellóra. Persze nem csak órákra szerettem járni, hanem otthon rengeteg időt eltöltöttem a gyakorlással is. A suliból hazaérve a házi feladataim megírása után még legalább 3 órát gyakoroltam minden egyes nap. Még hétvégén is! Ha az ember megtalálja a hozzá legjobban passzoló hangszert, akkor nagyon nehezen teszi le. Én nekem ilyen volt a cselló.
Ma már sajnos a munka mellett nem jut ennyi időm a gyakorlásra, de nem lettem volna képes teljesen feladni a zenei tevékenységemet. A konzi után nehéz szívvel bár, de meg kellett hoznom azt a kellemetlen döntést, hogy nem zenei pályán folytatom tovább a tanulmányaimat. Akármennyire gyönyörű és maradandó művészeti ágról is van szó, sajnos általában elég nehéz megélni belőle. Így hát más pályán folytattam, de máig tagja vagyok egy amatőr szimfonikus zenekarnak, ahol én vagyok az első csellista. Ez azt jelenti, ha valamelyik előadott műben cselló szóló van, akkor azt én játszom. Ugyanígy, ha kamaraműveket adunk elő, akkor is én csellózom benne. Nagyon fel tudják dobni az unalmas hétköznapjaimat a zenekari próbák. Munka után teljesen kikapcsol a zenélés. Már a konzervatóriumban is nagyon élveztem a próbákat, és ez a lelkesedésem máig nem csitult.
Bár a kislányom még elég picike, csupán 3 éves, hamarosan őt is szeretném beíratni egy zeneiskolába. Azt, hogy melyik hangszert válassza majd, rá szeretném bízni. Persze örülnék neki, ha ő is a csellót választaná, hiszen akkor én magam is elkezdhetném tanítani, és tudnék neki segíteni a gyakorlásban. De ha más hangszert választ, akkor sem dől össze a világ, mert akkor idővel tudunk majd együtt zenélni. Azért annak nagyon örülnék, ha ő is vonós hangszert választana majd. De ki tudja, az is lehet, hogy őt egyáltalán nem is fogja érdekelni a zene… Azért reménykedem az ellenkezőjében. Jó lenne legalább koncertekre közösen eljárni vele. Nektek milyen a viszonyotok a komolyzenével? Van kedvenc zeneszerzőtök, vagy esetleg korszakotok?